GMU irányítási rendszere

Bevezetés

A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) intézményrendszere kettős struktúrán alapul. A monetáris politikai és árfolyam-politikai hatáskör az euro bevezetésével euroövezeti szintre emelkedett, míg a gazdaságpolitika javarészt a tagállami döntéshozók hatáskörén belül maradt.

Ennek a Maastrichti Szerződés (1992) óta fennálló berendezkedésnek az oka abban keresendő, hogy (i) a gazdaságpolitika (pl. költségvetési, strukturális politika) kialakítása során rendszerint figyelembe kell venni a nemzeti sajátosságokat és intézményrendszert is; (ii) a gazdaságpolitika gyakran áll tagállami szintű társadalmi és politikai viták középpontjában. Az illetékesek arra számítottak, hogy ez a szisztéma bizonyos mértékű gazdaságpolitikai versenyt indít majd el a tagállamok döntéshozói között, elősegítve a legjobb módszerek kialakítását, amelyeket a tagállamok kormányai vagy megosztanak egymással vagy magukévá tesznek (lásd a Havi jelentés Az euroövezet intézményrendszere és működése című 2008-as és The Economic policy framework in EMU [A GMU gazdaságpolitikai keretrendszere] című 2001-es cikkét).

Az Unió egységes piaca ugyanakkor nagymértékű kölcsönös függőséget alakított ki Európa gazdaságai között. Az euroövezet gazdasági és pénzügyi integrációja a közös valuta bevezetésével még tovább fokozódott. A kölcsönös függőség (különösen az átgyűrűző hatások, azaz az egyik tagállam gazdaságpolitikai döntéseinek a többi tagállamot érintő hatásai) miatt a gazdaságpolitikát európai szintű koordinációs és felügyeleti keretrendszer alá kell rendelni. További szempont, hogy amennyiben a legtöbb vagy az összes európai országot lényegében hasonló, komoly közös sokk éri (pl. a gazdasági és pénzügyi válság), az összehangolatlan tagállami gazdaságpolitikai válaszlépések hatékonysága nagy valószínűséggel alacsonyabb lesz. Az európai keretrendszerre továbbá azért is szükség van, mert a tagállamok gazdaságpolitikájának a Szerződés értelmében a stabilitásra kell törekednie, hogy összhangban maradjon a közös monetáris politikával, beleértve annak elsődleges célját, vagyis az árstabilitást.

A gazdasági és pénzügyi válság azonban alapvető gyengeségeket tárt fel a gazdasági kormányzási keretrendszerben. A gazdaságirányítás arra a feltevésre épült, hogy az országok elegendő ösztönzést kapnak ahhoz, hogy „rendben tartsák a házuk tájékát”, és ezzel kvázi automatikusan euroövezeti közjót szolgálják. A gazdaságpolitikai döntésekre a gyakorlatban uniós szinten csak „puha” megkötések voltak érvényesek, még azokon a területeken is, amelyekre elviekben szigorú szabályoknak kellett volna vonatkozniuk (alapvetően a fiskális politika terén – lásd alább). A fegyelmezett gazdaságpolitika folytatására irányuló csoportnyomás, azaz a tagállamok egymásra kifejtett pressziója jóformán hiányzott az európai gazdaságpolitikai vitákból, ráadásul a pénzügyi piacok sem töltötték be megfelelően a fegyelmező szerepüket.

Az euro bevezetése óta szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy amit „puha” politikai koordinációval el lehet érni, már elérték, mind az uniós jogszabályok és ajánlások megalkotása, mind a végrehajtása terén. Az euroövezeti országok közötti számottevő átgyűrűző hatások megjelenése egyértelműen alátámasztja a költségvetési, strukturális és pénzügyi politika mélyebb integrációját, amely végül a GMU zökkenőmentes működése érdekében végső soron teljes körű gazdasági unióhoz vezet. Mindezeket figyelembe véve az EKB „kvantumugrást” szorgalmaz a GMU intézményi alapjainak megerősítése, s ezzel együtt a gazdasági unió mélyítése érdekében, összhangban a monetáris unió révén már elért gazdasági integráció és egymásrautaltság szintjével (lásd: Reinforcing Economic Governance in the euro area [A gazdasági kormányzás megerősítése az euroövezetben]).

A GMU gazdaságpolitikai koordinációs és felügyeleti eszközeinek áttekintése

Integrált iránymutatások

Az Európai Unió, és különösen az euroövezet gazdaságainak fokozott összefonódása miatt a Szerződés előírja, hogy a tagállamok közös érdekű ügynek tekintsék és összehangolják gazdaságpolitikájukat az EU Tanácsában (EUMSZ, 121. cikk). A konkrétumok szintjén a Szerződés (EUMSZ, 120. cikk) átfogó gazdaságpolitikai iránymutatások elfogadását irányozza elő, amelyek a makrogazdasági és strukturális politikai ajánlásokat fogalmaznak meg a döntéshozók számára. A GMU fennállásának első évtizedében ezek az EU tanácsa által a Bizottság ajánlása alapján elfogadott iránymutatások voltak a gazdaságpolitikai koordináció fő eszközei.

2005-ben ezeket összevonták az úgynevezett foglalkoztatási iránymutatásokkal (EUMSZ, 148. cikk), és azóta integrált iránymutatások néven a legmagasabb uniós politikai szinten, az Európai Tanács tavaszi ülésén hagyják jóvá, illetve szükség szerint módosítják őket.

Az Európa 2020 stratégia

A piaci rugalmasságot javító és a versenyt élénkítő termék- és munkaerő-piaci gazdasági reformok kulcsfontosságúak a GMU zökkenőmentes működése szempontjából. A tagállamok ezen reformok segítségével javíthatják növekedési potenciáljukat és foglalkoztatottsági helyzetüket. A reformok révén továbbá növelhetik termelékenységüket és versenyképességüket, ugyanakkor ellenállóbbá tehetik gazdaságukat a sokkokkal szemben. A strukturális reformok a közös valutaövezetben fokozott hangsúlyt kapnak, hiszen a tagállamok elveszítik az önálló monetáris és az árfolyam-politikát mint gazdaságpolitikai eszközt. A strukturális reformok éppen ezért az euroövezeten belül felmerülő egyensúlyi zavarok elkerülésének szempontjából is döntő fontosságúak.

Az EU vezetői ennek fényében az Európai Tanács 2010. júniusi ülésén elfogadták az „Európa 2020” stratégiát. Az uniós szintű stratégia gazdasági és szociális reformok révén kívánja támogatni a növekedést és új munkahelyeket létrehozni a környezetvédelmi szempontok kellő tiszteletben tartása mellett. Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés hármasával fémjelzett stratégia az európai lakosság jólétét javítani szándékozó tagállami és uniós szintű szakpolitikai intézkedéseket tartalmaz. Az Európa 2020 stratégia ambícióit öt uniós szintű kiemelt cél mutatja: foglakoztatás, kutatás-fejlesztés, éghajlatváltozás, oktatás és szegénység.

A stratégia keretében a tagállamok az integrált iránymutatásokkal összhangban lévő éves nemzeti reformprogramot mutatnak be, amelynek célja, hogy megszüntesse a növekedés és a foglalkoztatás terén egyes országokra jellemző szűk keresztmetszeteket. A tagállamok erőfeszítéseit uniós szinten „kiemelt kezdeményezések” és kapcsolódó szakpolitikák támogatják, amelyek például az egységes piac kiépítésére, a kutatás és innováció finanszírozására, valamint az uniós vállalatok globális piacra jutási lehetőségeinek javítására irányulnak ec.europa.eu/europe2020/.

Az Európa 2020 stratégia a főként a nem megfelelő irányítási intézkedések, az egyértelmű célok hiánya és a kommunikációs problémák miatt csak szerény sikert elért lisszaboni stratégiát váltja fel. (Cikk a 2005. júliusi Havi jelentésből: The Lisbon strategy – five years on [A lisszaboni stratégia elmúlt öt éve]). Az Európa 2020 stratégia megpróbálja orvosolni ezeket a hiányosságokat, elsősorban azáltal, hogy a reformprogram végrehajtásában határozott irányítói szereppel ruházza fel az Európai Tanácsot, továbbá megerősíti a tagállami reformpolitikák felügyeletét.

A gazdaságirányítás átalakított keretrendszere

A Tanács és az Európai Parlament a gazdasági és pénzügyi válságra adott válaszként 2011-ben az EU gazdaságirányítási keretrendszerének erősítését célzó jogszabálycsomagot fogadott el (az EKB vonatkozó átfogó értékelése a 2011. márciusi Havi jelentés The reform of economic governance in the euro area – essential elements [Az euroövezeti gazdaságirányítási reform nélkülözhetetlen elemei] című cikkében olvasható).

A Stabilitási és Növekedési Paktum

A kiegyensúlyozott államháztartás elősegíti más lényeges gazdaságpolitikai célkitűzések, például az erőteljes és fenntartható növekedés elérését, s ezzel támogatja a munkahelyteremtést. A költségvetési fegyelem a központi bank árstabilitás fenntartására irányuló feladatát is megkönnyíti (lásd a 2008. júliusi havi jelentés One monetary policy and many fiscal policies: ensuring a smooth functioning of EMU [Egy monetáris és sok fiskális politika: a GMU zavartalan működésének biztosítása] című cikkét).

A Szerződés éppen ezért előírja, hogy a tagállamok kerüljék a túlzott költségvetési hiányt (EUMSZ, 126. cikk). Az 1997-ben elfogadott Stabilitási és Növekedési Paktum prevenciós és kiigazító ágból álló, többoldalú felügyeleti eljárás létrehozásával erősíti a Szerződés költségvetési fegyelemre vonatkozó rendelkezéseit (lásd: Ten years of the Stability and Growth Pact [A Stabilitási és Növekedési Paktum tíz éve]).

A prevenciós (megelőző) ág a tagállamok államháztartásának rendszeres felügyeletén alapul. A Bizottság és az EU Tanácsa évente értékeli az euroövezet tagjai által benyújtott stabilitási programokat, illetve az euroövezeten kívüli tagok által benyújtott konvergenciaprogramokat. A programok átfogó képet adnak az egyes országok gazdasági és pénzügyi folyamatairól, valamint megfogalmazzák a középtávú fiskális politikai célkitűzésüket és az ehhez kapcsolódó kiigazítási pályát. A Bizottság korai figyelmeztetést küldhet azon tagállam számára, amelynél fennáll annak kockázata, hogy nem tesz eleget a Stabilitási és Növekedési Paktumban vállalt kötelezettségeinek.

A Stabilitási és Növekedési Paktum kiigazító mechanizmusa keretében a kötelezettségeit nem teljesítő tagállam ellen a túlzott hiány esetén követendő eljárás indul. Az Európai Unió Tanácsa az érintett tagállamra vonatkozó ajánlásokat fogad el, és határidőt állapít meg a költségvetési hiány korrekciójának végrehajtására. A Tanács felügyeli az ajánlások végrehajtását, és amennyiben a túlzott hiány megszűnik, hatályon kívül helyezi az azt megállapító határozatot. Ha a tagállam nem tartja be az ajánlásokat, a paktum egy sor további lépést is kilátásba helyez, melyek a megerősített felügyelettől az ajánlások nyilvánosságra hozatalán át a pénzügyi szankciók kiszabásáig terjednek. Az érintett tagállam részt vehet a Tanácsban a szükséges ajánlásokról folytatott tárgyalásokon, azonban a Lisszaboni Szerződés értelmében szavazati jog nélkül.

Az euro bevezetése óta tapasztaltak rávilágítottak arra, hogy a Stabilitási és Növekedési Paktum rendelkezései több tagállam esetében sem biztosítottak megfelelő mértékű költségvetési fegyelmet. Mindazonáltal a tagállamok – az Európai Központi Bank tanácsa ellenére – 2005-ben megegyeztek a Stabilitási és Növekedési Paktum reformjáról, amely tovább lazította az eljárásokat. A reform a prevenciós ágat illetően nagyobb mozgásteret hagyott a költségvetési stabilitásra vonatkozó középtávú célkitűzés meghatározására és elérésére (lásd alább). A kiigazító ágat illetően pedig az új szabályok kibővítették a mérlegelési lehetőséget a túlzott hiány megállapítása során, és hosszabb eljárási határidőket engedélyeztek (lásd a Havi jelentés The Reform of the Stability and Growth Pact [A Stabilitási és Növekedési Paktum reformja] című cikkét).

A gazdasági és pénzügyi válság tanulságait levonva a paktumot 2011-ben a gazdasági kormányzás javítását célzó átfogó reform részeként ismét módosították. A paktumot erősítő figyelemre méltó újítás, hogy a döntéshozatali eljárások a fordított minősített többség bevezetésével automatikusabbak lettek: a Bizottság bizonyos ajánlásait elfogadottnak tekintik, amennyiben nem utasítja el ezeket a Tanács minősített többséggel a meghatározott időn belül. Nagyobb hangsúlyt kapott továbbá az államadósságra és az államháztartás hosszú távú fenntarthatóságára vonatkozó kritérium. Emellett korábban életbe lépő, illetve fokozatosabb pénzügyi és politikai szankciókat is bevezettek a tagállamok szabálykövető magatartásának ösztönzésére.

Noha az intézkedések a megfelelő irányba tett lépések, a reformnak még ennél is nagyobb horderejűnek kellett volna lennie. Az EKB sajnálattal vette tudomásul, hogy egy az említett kvantumugrás egyik kulcseleme – a fordított minősített többségi szavazás lehető legszélesebb körű alkalmazásával elért nagyobb mértékű döntéshozatali automatizmus – csupán részben valósult meg.

A makrogazdasági felügyeleti keretrendszer

A Tanács és az Európai Parlament a gazdaságirányítás erősítését célzó 2011-es reform részeként új makrogazdasági felügyeleti keretrendszert hozott létre. Az új felügyeleti eljárás célja a makrogazdaság egyensúlyi zavarok és a versenyképesség gyengülésének felismerése és orvoslása. A keretrendszer tehát mintegy kiegészíti azt az országfelügyeleti eljárást, amely a fenntartható és szociálisan inkluzív növekedést és foglalkoztatást erősítő Európa 2020 stratégia keretében eddig is működött. A prevenciós és korrekciós ággal rendelkező új mechanizmus az EU mind a 27 tagállamára vonatkozik.

A prevenciós ág az egyensúlyi problémákat korai szakaszban felismerni hivatott figyelmeztető mechanizmuson alapul. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Bizottság minden egyes európai szemeszter (lásd alább) kezdetén egy makrogazdasági mutatókat tartalmazó eredménytáblán értékeli a tagállamok teljesítményét annak érdekében, hogy felderítse az esetleges makrogazdasági zavarokat vagy ezek kialakulásának kockázatát. Az értékelés eredményeiről és az elemzésről a Bizottság beszámolót tesz közzé. Amennyiben megállapítja, hogy egyes tagállamokban jelentős makrogazdasági egyensúlyi zavarok jelei mutatkoznak, elvégzi az érintett tagállamok gazdasági, pénzügyi és államháztartási folyamatainak mélyreható vizsgálatát. A Tanács ennek alapján megteszi a szükséges ajánlásokat az érintett tagállam részére.

Ha a vizsgálat során a Bizottság túlzott makrogazdasági egyensúlyhiányt fedez fel, úgynevezett „makrogazdasági egyensúlytalanságok esetén követendő eljárás” (MIP) indítására tehet javaslatot a makrogazdasági felügyeleti eljárás korrekciós ágának keretében. A Tanács szakpolitikai ajánlást intéz a gazdasági egyensúlytalanságok esetén követendő eljárásban érintett országhoz, amelynek korrekciós cselekvési tervet kell benyújtania, amelyben kifejti a Tanács ajánlásaira adott gazdaságpolitikai válaszlépéseit. A Bizottság és a Tanács ezt követően szorosan figyelemmel kíséri a szóban forgó tagállam korrekciós cselekvési tervének végrehajtását, amelynek helyzetjelentések és megfigyelő missziók is részét képezik. Amennyiben a tagállam nem teljesíti az ajánlásokat, a túlzott hiány esetén követendő fiskális felügyeleti eljáráshoz hasonló szankciós mechanizmus lép életbe.

Az EKB kifejezetten üdvözli az új makrogazdasági felügyeleti keretrendszer létrehozását, amely jelentős kiskaput zár be a GMU irányítási rendszerében. Az új mechanizmus hatékonyságát azonban nem gyengítheti (az alkalmazott mutatók tekintetében is) széles hatóköre, hogy már a korai szakaszban korrigálhassa az egyensúlyi zavarokat, és orvosolhassa a sérülékeny pontokat.

Az európai szemeszter

2011 óta az EU-tagállamok gazdaságpolitikájának uniós felügyelete éves szinten, az európai szemeszter keretében történik. A minden év első félévében zajló folyamat célja, hogy jobban összehangolja az EU költségvetési és gazdaságpolitikai felügyeletét, amelyek jogilag továbbra is el vannak különítve egymástól. Lehetővé teszi a fiskális és a makrogazdasági politika egyidejű értékelését az integrált iránymutatások fényében, és ezzel várhatóan jobb összhangot biztosít a különböző felügyeleti eljárások között a szakpolitikák irányultsága és a beszámolás terén. Az európai szemeszter során az országok felügyeletét tematikus felügyelet is kiegészíti, amely az Európa 2020 stratégia keretében elfogadott átfogóbb strukturális reformok terén tett előrelépést vizsgálja.

Az úgynevezett „nemzeti szemeszterre” a második félévben kerül sor. A tagállamok ekkor véglegesítik költségvetésüket, és ekkor hajtják végre az európai szemeszter során elfogadott gazdaságpolitikai intézkedéseket.

Azt, hogy az európai szemeszternek mennyiben sikerült megalapozottabbá tennie a tagállamok költségvetési és strukturális politikáját, még korai lenne teljes körűen értékelni, az azonban már kijelenthető, hogy egységesebb és összehangoltabb gazdaságpolitikai megközelítést eredményezhet.

Az Euro Plusz Paktum

2011. március 11-i csúcstalálkozójukon az euroövezet vezetői paktumot fogadtak el az euróról. A megállapodás célja a GMU gazdasági pillérének megerősítése a gazdaságpolitikai koordináció jelenleg tagállami hatáskörbe tartozó területekre történő kiterjesztésével, különös tekintettel a versenyképességre, a foglalkoztatásra és az állami pénzügyek hosszú távú fenntarthatóságára. A paktumhoz az euroövezeten kívüli tagállamok is szabadon csatlakozhatnak, amelyet Bulgária, Dánia, Lengyelország, Lettország, Litvánia és Románia meg is tett, ezért lett a neve „Euro Plusz Paktum”.

Az egységes piaccal összhangban lévő paktum a gazdaságpolitika összehangolásának meglévő eszközeire épít, különös tekintettel az Európa 2020 stratégiára. A részt vevő tagállamok elkötelezettek az iránt, hogy fokozott erőfeszítéseket tesznek, és a már elfogadottaknál nagyratörőbb, konkrét intézkedéseket hoznak. A paktum az európai szemeszter részét képezi. Az állam-, illetve kormányfők évente áttekintik a nemzeti kötelezettségvállalásokat.

A gazdaságpolitikai koordináció euroövezeti dimenziója

A monetáris unióban előforduló jelentős átgyűrűző hatások (lásd fentebb) következtében az euroövezet országainak szorosan össze kell hangolniuk gazdaságpolitikájukat. Ezt a speciális euroövezeti dimenziót „Azon tagállamokra vonatkozó különös rendelkezések, amelyek pénzneme az euro” című új fejezetében a Lisszaboni Szerződés is elismeri. A Szerződéshez csatolt Jegyzőkönyv az eurocsoportról kifejezetten hivatkozik arra az igényre, hogy „elősegítsék az euroövezetben a gazdaságpolitikák egyre szorosabb összehangolását”, és így az EU egészében javítsák a fokozottabb gazdasági növekedés feltételeit.

A Lisszaboni Szerződés az euroövezeti dimenzióhoz kapcsolódóan az átfogó gazdaságpolitikai iránymutatások és a Stabilitási és Növekedési Paktum terén alkalmazott döntéshozatal szavazási eljárásait is felülvizsgálta. Mint említettük, a Tanács euroövezeti országokat érintő döntéseiről szóló szavazáson kizárólag az euroövezeti országok vesznek részt. Az, hogy mennyire lényeges, hogy az euroövezeti tagok különösen szigorúan betartsák az elfogadott szabályokat, a Stabilitási és Növekedési Paktum és a gazdasági egyensúlytalanságok esetén követendő eljárás kiigazító ágaiban is tükröződik, amelyek kizárólag az euroövezeti országok számára pénzügyi szankciókat helyeznek kilátásba.

A költségvetési politikák terén további példa található a gazdaságpolitikai koordináció euroövezeti dimenziójára: itt az euroövezet tagjai elfogadták, hogy az eurocsoport keretében szigorítják a felügyeletüket. Ez konkrétan azt vonja maga után, hogy az eurocsoport minden év közepén, a nemzeti költségvetések tervezetének parlamenti vitája előtt felülvizsgálja, hogy megfelelő-e az adott ország költségvetési politikája.

Az euro első évtizedének egyik fő tanulságaként az ECOFIN Tanács 2008 októberében úgy ítélte meg, hogy az euroövezetben átfogóbban szem előtt kell tartani a versenyképességet. Az eurocsoport rendszeresen áttekinti az euroövezeti munkaerőpiacokat és a versenyképesség alakulását, valamint a makrogazdasági egyensúlyi zavarokat. Az Európa 2020 stratégia keretében elfogadott új integrált iránymutatások a makrogazdasági egyensúlyi zavarokra összpontosító, részletes iránymutatást is tartalmaznak az euroövezeti tagok számára.

A gazdaságpolitikai koordináció euroövezeti dimenziójának erősítésében további előrelépés történt a 2011. október 26-i csúcstalálkozón, ahol az euroövezet vezetői megállapodtak abban, hogy évente legalább kétszer „euro csúcstalálkozó” keretében meghatározzák az euroövezet gazdasági és fiskális politikájának stratégiai irányvonalát, hogy a tagországok gazdaságpolitikájában jobban figyelembe lehessen venni az euroövezeti dimenziót. Ezenkívül számos további, a jelenlegi követelményeken túlmutató intézkedés is született: például (i) a Stabilitási és Növekedési Paktumot (strukturális értelemben) kiegyensúlyozott költségvetési szabályok formájában át kell ültetni a nemzeti jogszabályokba, lehetőleg alkotmányos vagy azzal egyenértékű szinten; (ii) olyan reformtervek elfogadása előtt, amelyeknek potenciálisan átgyűrűző hatást generálhatnak, az érintett tagországnak egyeztetnie kell a Bizottsággal és a többi euroövezeti tagországgal. (Nyilatkozat az euroövezeti csúcstalálkozóról)

Mivel az eurocsoport, a Bizottság és az Európai Központi Bank alapvető szerepet játszik az euroövezet napi ügyeinek vitelében, ezért az euro csúcstalálkozó elnöke, a Bizottság elnöke és az eurocsoport elnöke legalább havi rendszerességgel tanácskozást tart, amelyen az EKB elnöke is részt vehet. A három felügyeleti hatóság elnöke (lásd: Az EKB szerepe az átalakított pénzügyi felügyeleti rendszerben), valamint az EFSF/ESM vezetője eseti alapon szintén részt vehet.

A Lisszaboni Szerződés által bevezetett új rendelkezés értelmében (EUMSZ 136. cikk, 1. bekezdés) az euroövezeti országok a Gazdasági és Monetáris Unió megfelelő működésének biztosítása érdekében intézkedéseket fogadhatnak el a költségvetési fegyelem felügyeletének és összehangolásának megerősítésére, valamint a gazdaságpolitikai iránymutatások megállapítására. Ezeknek az euroövezet országaira nézve jogilag kötelező érvényű intézkedéseknek összhangban kell állniuk a többi gazdaságpolitikai eszközzel (például az integrált iránymutatásokkal és a Stabilitási és Növekedési Paktummal). Az euroövezet vezetői felkérték a Bizottságot, hogy tegyen javaslatot, miként lehetne a Szerződés ezen cikkét a gyakorlatba átültetni.

Válságkezelés és az Európai Stabilitási Mechanizmus

2010. október 28–29-én az Európai Tanács döntést hozott az euroövezeti szintű pénzügyi stabilitás megőrzését célzó állandó válságkezelési mechanizmus létrehozásáról. A későbbi Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) létrehozását hivatalosan az Európai Tanács 2011. március 24–25-i ülésén, a válságra adott válaszként hozott átfogó intézkedéscsomag részeként fogadták el. Ezt a Szerződés 136. cikkének kismértékű módosítása előzte meg, amely lehetővé teszi az euroövezeti országok számára, hogy stabilitási mechanizmust hozzanak létre, amely szükség esetén az euroövezet egészének stabilitása megőrzése érdekében aktiválódik, és szigorú feltételek mellett pénzügyi segítséget nyújt.

Az ESM várhatóan legkésőbb 2012. júliusában lép hatályba, 500 milliárd € finanszírozási kapacitással, és várhatóan felváltja az ideiglenes intézkedéseket: az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközt (EFSF) és az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmust (EFSM), amelyeket az ECOFIN 2010. május 9-i döntéseit követően hoztak létre azzal a céllal, hogy pénzügyi támogatást nyújtsanak a pénzügyi nehézségekkel küzdő tagállamok részére.

Az EFSM mint uniós mechanizmus jogi alapjául a Szerződés 122. cikke, míg az EFSF mint euroövezeti mechanizmus alapjául a Szerződés 122. cikke és az euroövezet tagállamainak kormányközi megállapodása szolgál. A két mechanizmus összesen 500 milliárd € hitelezési kapacitással rendelkezik.

Az euroövezet vezetői 2011. március 11-i és 2011. július 21-i csúcstalálkozójukon döntést hoztak arról, hogy fokozzák az EFSF és a majdani ESM rugalmasságát: lehetővé teszik, hogy elővigyázatossági program keretében is felléphessenek, finanszírozhassák a pénzintézetek újratőkésítését, valamint intervenciót hajthassanak végre az elsődleges és a másodlagos kötvénypiacon.

Október 26-án az euroövezet állam-, illetve kormányfői döntést hoztak arról, hogy a stabilitási eszköz mögött álló garanciák összegének növelése nélkül maximalizálják az EFSF rendelkezésére álló erőforrásokat, (i) a tagállamok által kibocsátandó új állampapírok hitelminőségének a javítása; és/vagy (ii) a magán és állami pénzügyi intézmények és befektetők erőforrásainak ötvözése révén, amit különleges célú gazdasági egységek létrehozásával lehet megvalósítani. Emellett az EFSF további növelése érhető el az IMF-fel való még szorosabb együttműködés révén.

Az Európai Központi Bank közreműködik az EFSM, EFSF és a későbbi ESM műveleteinek egyes részeiben.

Először is az Európai Bizottsággal és az IMF-fel együttműködésben felméri, hogy az euroövezet egészét fenyegeti-e valamilyen pénzügyi stabilitási kockázat, az EKB szakértői pedig mélyrehatóan elemzik az adósságállomány fenntarthatóságát. Az EFSF és az ESM másodlagos kötvénypiaci intervencióit az EKB jelentése alapján végzi.

Az EKB szakértői az Európai Bizottság és az IMF szakértőinek is segítséget nyújtanak a pénzügyi segítséget igénylő tagállammal a makrogazdasági kiigazítási programról folytatott tanácskozás során, valamint a program megvalósításának felügyeletéhez (lásd a 2008. júliusi Havi jelentés The European Stability Mechanism [Az Európai Stabilitási Mechanizmus] című cikkét).

Továbbá az EKB 2011 decemberében beleegyezett, hogy az EFSF másodlagos piaci tevékenységének során mint megbízott lépjen fel.