Búcsúbeszéd

Mario Draghinak, az EKB elnökének beszéde a tiszteletére tartott búcsúünnepségen

Frankfurt am Main, 2019. október 28.

Az idei év a monetáris unió két évtizedét zárja le, tehát kétségtelenül jeles évforduló. Nem is olyan régen az euroövezeti gazdaságban olyan magas volt a munkanélküliség, amilyet a nagy gazdasági világválság óta valószínűleg nem tapasztaltunk, és alapvető kérdések merültek fel az euro fennmaradásával kapcsolatban. Ma 11 millióval több embernek van munkája, és az euróba vetett közbizalom még sohasem volt ilyen erős. A döntéshozók az euroövezet minden pontján megerősítik, hogy az euro használata visszafordíthatatlan.

A mai napon mégis több okot látok az elgondolkodásra, mint az ünneplésre.

Az euro elsősorban politikai vállalkozás, a nagyobb politikai integráció felé tett alapvető lépés, amelyet közgazdaságilag azok a veszedelmek indokoltak, amelyek az európai gazdaságokat az 1980-as évek közepén körülvették. A munkanélküliség 1985-ben 9,2%-ra ugrott fel az 1973-as 2,6%-ról, a növekedés pedig az euroövezetet később alkotó 12 országban jelentősen lelassult.

A korszak jövőképének megálmodói azonban rájöttek, hogy Európában rendelkezésre áll egy igen hathatós eszköz, amellyel élénkíthető a növekedés: a közös piac egységes piaccá alakítása. A kereskedelmi és beruházási korlátok lebontásával megfordítható a gazdasági potenciál hanyatlása, és többen terelhetők vissza a munkapiacra.

Az egységes piac azonban ennél mindig is többről szólt: megvédeni a lakosságot az elkerülhetetlen változásokkal járó költségek egy részétől. A szélesebb globalizációs folyamattal ellentétben az egységes piac lehetővé tette Európában, hogy az európai értékek megjelenjenek a gazdasági integrációban, és kiépüljön egy lehetőség szerint szabad és igazságos piac. A közös szabályokkal megteremthető volt az országok közötti bizalom, a gyengék segítséghez jutottak az erősekkel szemben, a dolgozók pedig garanciákat kaptak.

Az egységes piac ebben az értelemben tehát az „ellenőrzött” globalizáció megvalósítására tett bátor kísérlet volt. A versenyt olyan szintű fogyasztói és szociális védelemmel ötvözte, amely példa nélkül állt a világ más részein.

Egy igazságtalan gyakorlatot azonban az egységes piac sem tudott megtiltani: a kompetitív leértékelést. Ennek a lehetősége aláásta azt a kölcsönös bizalmat, amely az egységes piac fennmaradásához és a nagyobb politikai integráció kiépítéséhez nélkülözhetetlen.

Nem volt tehát opció a lebegő árfolyamrendszer, és nem működött a rögzített árfolyam sem, ahogy a tőke szabadabban kezdett mozogni Európán belül; ezt bizonyította az 1992–93-as árfolyammechanizmus-válság.

A válasz az egységes fizetőeszköz létrehozásában rejlett: egyetlen piac egyetlen pénznemmel.

Ez a konstrukció javarészt sikerrel működik: földrészünkön lényegesen több jövedelem termelődik, az integráció és az értékteremtő láncolatok olyan mértékben fejlődnek, amely húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, és az egységes piacnak sikerült épségben átvészelnie az 1930-as évek óta legsúlyosabb válságot.[1]

Az elmúlt húsz esztendő a monetáris unió sikerét tekintve két létfontosságú tanulsággal szolgál.

Az első a monetáris politikával kapcsolatos.

Az Európai Központi Bank létrehozásakor a fő feladat az infláció alacsonyan tartása volt. Az EKB-nak új központi bankként nem volt múltja, ezért a döntéshozói kereteket kimondottan úgy alakították ki, hogy megteremtsék az erős inflációellenes hitelességet. Ezt a célt gyorsan elérték, és hogy az EKB első évtizede zökkenőmentesen zajlott, az az első vezetők óriási érdeme.

Azt azonban senki sem láthatta előre, hogy a világszerte jellemző pénzpolitikai környezetben hamarosan váratlan fordulat áll be: az inflációs hatások deflációs hatásokba fordulnak át.

A fejlett gazdaságokban mindez új jegybanki paradigmát tett szükségessé, amelynek két eleme van: eltökélt szándék ugyanolyan erős küzdelemre a defláció, mint az infláció ellen, valamint az ehhez választott eszköztár rugalmassága.

Esetünkben az EKB bebizonyította, hogy nem fogadja el a pénzpolitikai stabilitást fenyegető olyan erőket, amelyeket az euro jövőjéhez kapcsolódó, megalapozatlan félelmek táplálnak. Megmutatta, hogy az árstabilitást érintő, lefelé mutató kockázatok ellen ugyanolyan erőbedobással dolgozik, mint a felfelé mutatók ellen. Felállította a szabályt, hogy a megbízatásának megvalósításához a mandátuma alapján rendelkezésére álló eszköztár minden elemét beveti, sohasem hágva át közben a megengedett jogi kereteket.

Az Európai Unió Bírósága igazolta az általunk hozott intézkedések jogszerűségét, megerősítve, hogy az EKB az eszköztára szükségszerű és arányos alkalmazása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik ahhoz, hogy megvalósítsa a kitűzött célját.

Ez a vélemény rendkívül fontos volt, mivel éppen annak a központi banknak a lényege forgott kockán, amellyé az EKB az idők során vált, és amelyet az európai lakosság többsége is látni szeretne: egy modern jegybanké, amely be tudja vetni a megfelelő eszközöket az előtte álló kihívások megoldásához, és amely valóban föderális intézményként az egész euroövezet érdekeit szem előtt tartva hoz intézkedéseket.[2]

A második tanulság a GMU intézményi felépítésére vonatkozik.

Az euroövezet a „pénzpolitikai dominancia” alapelvére épül, amely megkívánja, hogy a monetáris politika homlokterében kizárólag az árstabilitás álljon, és hogy sohase rendelődjön a fiskális politika alá. A pénzpolitikai dominancia nem zárja ki a kormányzatokkal való kommunikációt, amikor egyértelműen látható, hogy a kölcsönösen összehangolt intézkedésekkel gyorsabban helyreállítható az árstabilitás. Ez azt jelenti, hogy ha igény szerint összehangoljuk a kétféle politikát, ezzel a monetáris stabilitási célt kell szolgálnunk, annak nem árthatunk.[3]

Ma olyan helyzetben vagyunk, hogy az alacsony kamatok nem eredményeznek ugyanolyan fokú élénkítést, mint régen, mert leesett a gazdasági befektetések hozama. A monetáris politika így is meg tudja valósítani a célját, de a fiskális politikával összehangolva az eredmény gyorsabban elérhető, és kevesebb mellékhatással jár.

Az EKB ezért 2014 óta egyre nagyobb hangsúlyt fektet az euroövezet vegyes makrogazdasági politikájára.[4] Az aktívabb fiskális politika folytatása az övezetben lehetővé teszi, hogy gyorsabban kiigazítsuk az intézkedéseinket, és hogy elérjük a magasabb kamatszintet.

Monetáris uniónkban a fiskális stabilizációs folyamatban sokkal inkább az egyes országok szakpolitikája játssza a főszerepet, mint az USA tagállamainak a vonatkozásában. A nemzeti intézkedések ugyanakkor nem képesek mindig garantálni az euroövezeti szinten is helyes fiskális alapállás kialakulását. A decentralizált fiskális politikák összehangolása természetétől fogva összetett feladat. Az egymással nem koordinált szakpolitikák ugyanakkor nem elegendőek, mivel viszonylag csekély az országok között a fiskális expanzióból eredő átgyűrűző hatás.

Ezért van szükségünk olyan megfelelő méretű és felépítésű fiskális kapacitásra az euroövezetben, amely elég nagy ahhoz, hogy stabilizálja a monetáris uniót, de úgy van kialakítva, hogy nem okoz túlzottan nagy erkölcsi kockázatot.

Nem létezik tökéletes megoldás. Ha osztozunk a kockázatokon, az erkölcsi kockázatot sohasem tudjuk nullára leszorítani, igaz ugyan, hogy helyes tervezéssel nagymértékben korlátozni tudjuk. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy a közös kockázatviselés segít enyhíteni a kockázatokat.

A tőkepiaci unió kialakítása, ami megerősítené a közös kockázatviselést a magánszektorban, jelentősen csökkentené azoknak a kockázatoknak az arányát, amelyeket központi fiskális funkciónak kell kezelnie. Utóbbi pedig az egész unióra nézve mérsékelné a kockázatokat azokban az esetekben, amikor az országos fiskális politika nem képes betölteni a szerepét.

Más régiókban, ahol a válság óta nagyobb szerepet kapott a fiskális politika, láthattuk, hogy a fellendülés korábban megkezdődött, és gyorsabban vissza sikerült állítani az árstabilitást. Az Egyesült Államokban 2009 és 2018 között átlagosan 3,6% volt a költségvetési hiány, míg az euroövezetben 0,5%-os szufficit volt.[5]

Más szóval, az Egyesült Államokban fennállt a tőkepiaci unió, és az anticiklikus fiskális politika is megvolt. Az euroövezetből mindkettő hiányzott.

A fiskális funkció felé minden bizonnyal hosszú út vezet. A történelemben ritkán fogadtak el költségvetést általános stabilizálási szándékkal – inkább konkrét közérdekű célokat akartak teljesíteni vele. Amerikában az 1930-as években a nagy gazdasági válság legyűrése végett bővítették a szövetségi költségvetést. Európában talán valamilyen sürgető ügy, például a klímaváltozás visszafogása kellene ahhoz, hogy összefogjunk egy közös célért.

Bármelyik utat választjuk, egyértelműen látható, hogy jelenleg nem kevesebb, hanem több Európára van szükség. Ezt nem megkérdőjelezhetetlen tényként, hanem a föderalizmus legigazabb hagyományainak szellemében állítom. Ahol országos politikákkal érhető el a legjobb eredmény, ott nincs szükség változtatásra. Ahol viszont csak összefogva tudunk megoldást nyújtani a nyilvánosság jogos aggályaira, ott erősebb Európára van szükségünk.

Mi, európaiak, a globalizálódott világban csak együttműködve teremthetjük meg az igazi szuverenitást, amely megfelel az emberek biztonságra és jólétre irányuló igényeinek.[6] Ahogy Merkel kancellár asszony mondta: európaiként a kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, ha fenn akarunk maradni mint közösség.[7]

Összefogással meg tudjuk védeni világgazdasági érdekeinket, dacolni tudunk az idegen hatalmak nyomásával, befolyást tudunk gyakorolni a globális szabályokra, hogy tükrözzék normáinkat, és elérhetjük, hogy a nemzetközi nagyvállalatok tiszteletben tartsák az értékrendünket. A felsoroltak egyike sem érhető el ugyanolyan mértékben, ha az országok önállóan lépnek fel. A globalizált világban a szuverenitás megosztása vezet a szuverenitás visszaszerzéséhez.

De az a felismerés, hogy az eredményesség érdekében a Macron elnök úr által „európai szuverenitásnak”[8] nevezett formában kell hatalmat gyakorolnunk, még nem jelenti azt, hogy már ma rendelkezünk az ehhez szükséges politikai infrastruktúrával – azonban egyre jobban tudatosodik, hogy utóbbi elengedhetetlen.

Láttuk a jelét a legutóbbi európai parlamenti választáson, amelynek kimenetelét talán első alkalommal befolyásolták elsősorban európai ügyek. Még az európai integráció kerékkötői is vitába szálltak az uniós intézményekkel, nem utasították el élből a legitimitásukat.

Ez csupán a kezdet, de azt sugallja, hogy az uniónk a helyes irányban halad. Biztos vagyok benne, hogy ez folytatódni fog, mivel végső soron az egyes országok saját érdeke határozza meg az európai főhatalom felé tartó jövőbeli utunkat.

Számos elkötelezett európai járult hozzá mind nemzeti, mind európai uniós szinten, hogy eljussunk idáig. Három olyan csoport van, amelynek szerepére fel szeretném hívni a figyelmet:

Az első az EKB és a nemzeti központi bankok alkalmazottaiból áll.

Az EKB a válság során számos alkalommal hajózott teljesen ismeretlen vizeken. Akárhogy is nézzük, rendkívül bonyolult gazdasági helyzettel szembesültünk, és valahányszor megoldottunk egy problémát, új kihívás lépett a helyébe.

Nehéz évek voltak ezek az Önök és családtagjaik számára. De az elhivatottságuknak, az Önök által kidolgozott intézkedések sikerének és az ezek végrehajtása során eurorendszer-szerte tanúsított hozzáértésüknek hála mindig emlékezetes időszak marad.

Ez a monetáris politika a jövőben minden olyan döntéshozó rendelkezésére áll, aki hasonló nehézségekkel szembesül. Olyan örökség, amelyre az eurorendszer teljes személyzete büszke lehet. Hadd fejezzem ki hát hálámat minden elismerésre méltó erőfeszítésükért, amelyekkel hűen szolgálták az Európai Központi Bankot – és rajta keresztül az európaiakat – ebben a példa nélkül álló időszakban.

A második csoport, amelyet ki szeretnék emelni, az igazgatósági és kormányzótanácsi munkatársaim – korábbiak és jelenlegiek egyaránt. Az elmúlt nyolc évben rendkívüli körülmények között léptettek életbe egy sor intézkedést, amely a megbízatásunk iránti következetes és feltétlen elkötelezettségükön alapult.

Rendíthetetlenül egyszerre látták el megbízatásunkat és maradtak annak keretein belül – és soha nem fogadták el a kudarcot. Elégedetten tekinthetnek vissza az embert próbáló viszonyok között elért eredményekre annak tudatában, hogy sokaknak jobbá tették az életét.

A Kormányzótanácsban a kohéziós erők mindig is erősebbek voltak – és lesznek –, mint a nézetkülönbségek. Összetart bennünket a megbízatásunk iránti elkötelezettség és az Európa iránti elhivatottság. Bízom benne, hogy a közös meggyőződés az elkövetkező években is szolgálni fogja az EKB-t és Európát.

A harmadik kiemelt csoport pedig az európai vezetőké.

Olyan intézkedéseket kellett hoznunk, amelyek elsőre időnként ellentmondásosnak tűntek, és amelyek előnyei csak lassan mutatkoztak meg. Eltökéltségünk egy pillanatra sem ingott meg, mivel alkalmazottaink állhatatos munkáján alapult, amelyet a szenvedők iránti együttérzés táplált, és erősítette az a meggyőződés, hogy az intézkedések javítanak a helyzetükön.

Ebben az időszakban – különösen egy több országot összefogó valutaunióban – nélkülözhetetlen védelmet nyújtottak függetlenségünknek azok a politikai vezetők, akik a monetáris politikánk elemzésekor felülemelkedtek a nemzeti szempontokon, elfogadták és megmagyarázták a hazai nagyközönségnek az euroövezeti szemléletmódot.

Hálás vagyok, hogy ilyen vezetőink voltak és vannak Európában, akik rendületlenül támogattak, bátorítottak bennünket a válság során.

Macron elnök úr, Mattarella elnök úr, Merkel kancellár asszony: Önök kitartóan mellettünk állnak az Európai Tanácsban és a nemzetközi fórumokon, amikor más jelentős központi bankok egyre erőteljesebb politikai nyomással szembesülnek. Határozottan fellépnek azokkal az illiberális hangokkal szemben, amelyek szívesen látnák, ha hátat fordítanánk az európai integrációnak.

A kritikus pillanatokban pedig megteszik a szükséges lépéseket az euro megvédése és közös örökségünk, az egyesült, békés és virágzó Európa megoltalmazása érdekében.

Elérkezett az idő, hogy átadjam a stafétát Christine Lagarde-nak. Szilárd meggyőződésem, hogy az EKB kiváló vezetője lesz.

A célom mindig is az volt, hogy eleget tegyek a Szerződésben foglalt megbízatásnak, teljes függetlenséget élvezve egy olyan intézményben, amely a kihívásokat leküzdeni képes, modern központi bankká fejlődött.

Nagy kiváltság és megtiszteltetés volt, hogy lehetőséget kaptam erre.

Köszönöm.

[1]Lásd Mario Draghinak az „Európáról és az euro 20 évéről” szóló beszédét, amelyet abból az alkalomból mondott, hogy 2018. december 15-én a pisai Sant'Anna Egyetemtől megkapta a közgazdasági laurea honoris causa címet.
[2]Lásd Mario Draghinak „Az EKB monetáris politikájának húsz éve” című beszédét, amelyet az EKB központi banki fórumán mondott Sintrában 2019. június 18-án.
[3]Mario Draghi „Döntéshozatal, felelősség és bizonytalanság” című beszéde, amelyet az Università Cattolica egyetemtől kapott laurea honoris causa cím átvételekor mondott 2019. október 11-én.
[4]Lásd Mario Draghi „Munkanélküliség az euroövezetben” című beszédét, amelyet 2014. augusztus 22-én mondott az éves jegybanki szimpóziumon Jackson Hole-ban.
[5]Ciklikusan kiigazított átlagos elsődleges egyenleg a potenciális GDP arányában.
[6]Lásd Mario Draghi Szuverenitás egy globalizált világban című beszédét, amelyet az Università degli Studi di Bologna tiszteletbeli jogi tudományos fokozatának átvételekor mondott el Bolognában, 2019. február 22-én.
[7]Angela Merkel kancellár beszéde az Európai Parlament előtt, Strasbourg, 2018. november 13.
[8]Emmanuel Macron elnök beszéde az Európai Parlament előtt, Strasbourg, 2018. április 17.

Speaking engagements

Médiakapcsolatok